Tanmese ma este, egy furcsa franciás este után. Ülök a gépem előtt és elárasztottak az érzelmek és emlékek. Valahogy keserédes az egész, fáj kicsit, mégis simogató. Várom Laci telefonját, Franciaországban van, az idő lelassult és más dimenzióba került, történik körülöttünk a világ és mi várjuk, hogy hazajöjjön. Kis francia zene, a facebook magánya. Belinkelek egy nótát, Piaf, az örök Veréb. És elindul az utazás, magányom oldódik, társra találok, társakra, akikkel együtt utazunk és a Szajna partján sétálunk. Elfog hirtelen egy emlék, felmerül bennem egy arc, édesapámé. A humanistáé, akinek portréja vegyül már a házaspárral, akikkel beszélgetek.

 Édesapám nagyon jó ember volt, hogy ezzel a szokásos és elcsépelt fordulattal éljek. Élhetetlen vagy, vágtam fejéhez, tinédzser megforgatom a világot hévvel, amire ő nem reagált, hiába álltam vele szemben elszántan. Általában összevesztünk politikán, súlyos szavakkal illetve egymást, majd bekullogtam szobájába, letérdeltem ágya mellé. Ráhajtottam fejem a vállára, megcsókoltam homlokát, ő ilyenkor azt mondta: na, mi van hülye lányom, csendben térdepeltem mellette, ő zavartan tűrte a pillanatot. Anyám más esett volt, talpig a racionalizmus, a szemrehányás, hogy másnak jobban meg akarok felelni, mint neki és mindenkire van energiám, csak rá nem. Tipikus elvált és a magányos küzdelemben megfáradt, megkeseredett nő, aki élete végéig nem tudta kimondani, még mindig apámat szereti. Ilyenkor apámhoz menekültem, aki kellemesen csak volt. Kifakadtam és panaszkodtam, indulatosan szidtam anyámat, amit ő csak csendesen hallgatott és vagy egy verset rakott le elém, hogy olvassam el, vagy röviden mondott valamit, ami első hallásra teljesen más volt, mint amiről panaszkodtam. Azon a délutánon is hozzá jöttem és elpanaszoltam, anyu szerint mindenki rossz és olyanokra pazarlom a figyelmem, akik nem érdemlik meg, bezzeg a családom, és ő.. Ő, leginkább Ő.

 Apám csendesen meghallgatott, majd elkezdett halkan beszélni:

„ Kölcsönadtam pénzt valakinek. Már jó ideje, nekem se volt sok, de nem volt ennivalóra neki. Egy ideig nem is érdekelt, de egy idő után már nem is láttam. Mintha került volna, mintha szándékosan nem jött volna, hogy ne adja vissza. Lassan el is felejtettem, de tegnap rám köszönt:

- Jó napot Jani bácsi. Hoztam vissza a pénzt, ne haragudjon, hogy ilyen későn, meg soká, de sajnos nagyon rosszul mentek a dolgaim.

Apám csendesen elmosolyodott. Látod, kislányom- mondta- hinni kell abban, hogy az emberek jók. Bármilyen kétséged van, szeretni kell őket.”

Kissé zavartan álltam, nem értettem akkor, ott, ezt miért mondta. Kicsit bántott is, hogy nem arra reagált, amit mondtam. Aztán apám elment, elaludt, hiába keltegettem. Utolsó 3 évét velünk töltötte, abban a rettenetes tudatban, hogy a stroke miatt soha többé nem festhet, lányom tanította újból beszélni. De elment, békésen, szinte észrevétlenül, mosollyal az arcán.

Ma, ha megyünk az utcán, sokszor kérdezik a gyerekeim, kik azok rájuk mosolyognak és mondják, na a kis Hajósi lurkók. És csak annyit tudok mondani, ők azok, akiket nagyapátok szeretett.

A bejegyzés trackback címe: