Lassan vánszorgok le a boltba, hátamon zörögnek az üvegek. Utálok üveget visszaváltani. Csörögnek, mintha összelopott kincsek lennének, az emberek felfigyelnek rá. Én meg apró nő vagyok, egy ikea-s szatyorban van a vállamra dobva, egy rakás büdös sörösüveg, mint egy alkoholista család bélyegalbuma. Van, amikor rosszalkodom és környezetvédelem ide, környezetvédelem oda, alumínium dobozos sört veszek életem párjának, amit az életben nem gyűjtök össze szelektíven, sőt sokszor még össze sem taposok, csak ürességével kitölti a kukánkat. Szóval nagyon utálom az üvegeket visszavinni és általában elfelejtek másik táskát csatolni, így undorodva dobom ki a bolt bejáratánál a szatyrot.

Nálunk csoda üvegvisszaváltó van, egy gép áll a teremben fogatlan szájjal és nyeli a sok üveget monoton kattogással, néha fellázad és visszaadja a boltban vásárolt üveget:"ezt az üveget itt nem váltjuk vissza" Ilyenkor megforgatom kicsit a barna testet és lomhán elnyeli a gép. Kicsi helység, a sarokban kamera, mint a valóságsókban , elképzelem, összeráncolja homlokát a zeladó, ez a nőszemély már megint nem mosta ki normálisan az üvegeket. Szaporán tömöm a gépbe a terhem. Már nem vagyok egyedül, egy összecsúszott nő kapargál a pultra félrerakott üvegek között, nézegeti. Szakértőnek tűnik, látszik ez a megélhetése, nem ész nélkül pakolgat koszos táskájába, hanem megvizsgálja az üres üvegeket és gondosan válogat. A helység előtt egy férfi telefonál, hangosan magyaráz valamit, valakinek.. én meg mennék már. nem szeretek itt lenni. Néha nem szeretek azzal a szegénységgel sem találkozni, amivel a Nő tölti be a helységet. Néha önző vagyok. Néha azt gondolom, néha én is lehetek önző. Ebben a pillanatban belép a helységbe a telefonáló férfi. Érdekes. keze üres, egy bőr válltáska lóg csak lazán átvetve testén.
- Most rögtön tedd le - sziszegi
Dermedten nézek rá, nekem szól? Kisfiam áll mellettem, kicsit hozzám simul. megnézem jobban a férfit, ápolt, jólöltözött, mint egy műszaki értelmiségi, haja pontosan és szabályosan elválasztva. Nem. Nem nekem szól. Kicsit megkönnyebbülök.
- Most rögtön tedd le!- szól, most már ingerültebben.
Ekkor jövök rá, a szomorú Nőnek szól, ki felkapja fejét és arca hirtelen kitör a közönyből.
- Aztán miért?- kérdezi, fejét felszegve, felkészülve a harcra, ami nekem hirtelen rémisztő.
- Menj ki, várj meg az ajtó előtt – szólok fiamnak és szidom magamban azt a lusta gépet, hogy még mindig csak nyomja a blokkot. Végre! Meg van! De nem tudunk kimenni, mert keresztben zajlik a dráma, a két ember egymásnak feszül.
- Nem hallod, te mocskos, alkoholista, guberáló, azt mondtam tedd le!- mondja a Férfi és oldaltáskájából kihajtogat egy táskát. Komótosan kirázza és már ő is a pulton sorakozó, másnak értéktelen „itt ezt az üveget nem váltjuk vissza" palackokat méregeti.
- Na, nekem ne pakold magad ........ – kiáltja a nő és maga elé emel egy üveget- te is csak egy csóró guberáló vagy, hiába vagy kiöltözve. Még!- kiáltja diadalmasan és gúnyosan.
- Azt mondtam tedd le- mondja most lassabban a Férfi, szinte fojtóan halkan- és takarodj innen te nyomorult.
A Nő hirtelen elkezd kipakolni a táskájából. Kicsit félrelép. Mi egérutat nyerünk. Ki a szabadba. Visszafordulok. A férfi elővesz egy zsebkendőt, gondosan megtöröl minden üveget és bepakolja a kihajtogatott szatyorba.
- Te is csak egy mocskos guberáló vagy, hogy rohadj meg, nem adom! Nem adom! – mondja a Nő.
Ezt már menet közben hallom, megfogom fiam kezét. Ijedt. Néz fel rám kérdőn.
- Gyere fiam.- inkább kijelentem, mint felszólítom. Átölelem.
Elmegyünk. ott hagyjuk őket. Napjaink üvegtörőit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.